Kezembe fogtam a tollam, és bemártottam a szomorúság fátyla mögé,
ahol árnyékként élek bezárva magamba. Sírni szeretnék mint ahogy az éj sír
mikor betakarja hideg szívével a fájdalom, hogy emlékeztesse.
De nincsenek könnyeim, felemésztette õket az idõ,
a maga cinikus mosolyával ahogy karmait belevájja a lét szívébe.

Egy kert ahol vagyok és vagy és mégse. Egy kert melyet körbekerített
a végzet, az öröm és a kín összefonódott karjaival, ahogy végtelen
vénájuk a semmibe nyúlik az elmúlást szállítva. Almafa vagyok
öreg és beteg, de ezt csak én tudom, és csak én érzem és csak én látom.
Törzsem ráncos, ágaim átfonnak, hogy óvjanak. Érezlek.

Érzem ahogy lélegzel, érzem ahogy sírsz, érzem ahogy nevetsz,
érzem ahogy gyûlölsz, érzem ahogy fázol, érzem ahogy szeretsz és
érzem ahogy a szívembe szúrsz. Rózsa vagy, sok rózsa. Élénkvörös
színben pompázol. Esténként megcsillan selymes szirmaidon
az alkony könnye, hogy szépséged ápolja még el nem jön
a vég. A kert lassan homályba borul, és egyre távolabbinak
tûnik, és én újra árnyék leszek.