A fájdalom, mely fogva tart... lassan felemészt...
S a csillagok megfeketedett szemeikkel nézik létem megbújva a felhõk mögött.
A sírokat látva szenvedéssel megtelt szemeim könnyeket hullatnak...
A vágy könnyeit. Bánattal telt lelkek otthona... elrejtve mélyen bennem.
Leírhatatlanul szép a táj... mely már nem emlékszik, de érez.
A fák vén karjai óvják a fény hamis illúzióitól...
S ringatják szürke gyermekeiket idõtlen idõkig...
Várva az üresség gyönyörû ajándékára.
A köd is tiszteletét teszi a szelek által átjárt világban…
Selymes hideg érintése átfonja síró lelkem, mint egy anya remegõ ajkai
Melyek búcsúzóul meleg szavakat ejtenek haldokló magjához.
Bizakodva görnyedek egy fa tövében… hogy karjai egyszer engem is megérintenek
S szürke gyermekekén ringatnak… s óvnak.
Míg az üresség át nem adja gyönyörû ajándékát.